SZERELMES TÖRTÉNETEK

♥ BÉKÉSEN, DE HOLTAN... ♥

Már nagyon régóta ismerted, s még régebb óta szeretted. Ti ketten voltatok a tökéletes pár. Hogy mióta? Isten sem tudta már. S egy meleg nyári nap után, ballagtatok haza lomhán. Jött az este, s a nap lement. Több pár is kéz a kézben ment. Elértetek a sínekhez, s te szorongva kaptál a szívedhez. Itt történt, itt vesztetted el egykori jegyesed, kit annyira szerettél, mint mostani kedvesed. „Semmi baj nem lesz, ő nem én vagyok!” E szavakkal csitítgatott. S mikor már az út felénél jártatok, mint akinek valami régen elfelejtett dolog jutott az eszébe. A fejéhez kapott, odaállt a peron szélére, és te eléje. S elkezdte, a már oly régóta várt szavakat sorolni: „Mondd kedves, nincsen kedved hozzám jönni?” S te önkívületben mondtál rá „IGEN!”-t De mikor már a gyűrű kezeden pihent, egy csapat suhanc jött sebesen, s te lesodortad a sínekre kedvesed. Ekkor az imént bemondott vonat érkezett, még csak nem is fékezett. Idő közben feljött a hold, s mindent ezüstös fénybe vont. Te még láttad szerelmed arcát, ahogyan a fájdalomtól s a meglepetéstő torzul át. És ekkor minden olyan gyorsan zajlott, egy gyors „Szeretlek!” Egy sikoly, s egy segítőkész kéz. S aléltan estél össze a rémülettől, a fájdalomtól. És a gondolattól: Két szerelmem vesztetem el ezen a helyen! És mikor másnap a kórházban tértél észhez, s a gyűrűdet nézted, elhatároztad: „Én többet nem megyek férjhez!” Kiengedtek, de gyógyszeres kezelésre rendeltek, s első utad az átokverte helyhez vezetett, mi kétszer törte össze a szívedet. S ott egy tucat gyógyszertől, mit suttyomban csórtál el az éjszakás nővértől, elaludtál szépen, halkan, hogy mikor a következő vonat vagy járókelő rádtalál, ott fekszel majd a gyilkos síneken, békésen, de holtan...

♥ VAK LÁNY TÖRTÉNETE. ♥

Volt egyszer egy vak lány, aki utálta önmagát ezért. Mindenkit utált a barátján kívül. Egyik nap mondta a lány, hogy ha láthatná a világot, akkor feleségül menne a barátjához. Történt egyik nap, hogy kapott két szemet és láthatta a világot és a barátját is. Ő megkérdezte: ”- Most, hogy láthatsz, hozzám jössz feleségül? A lány megrökönyödve látta, hogy a barátja vak és ezt mondta: - Sajnálom, de nem megyek hozzád, mivelhogy te vak vagy. A barátja sírva távozott és ennyit mondott: - Csak arra kérlek, vigyázz a szemeimre..."

♥ HARC A SZERELEMÉRT! ♥

Volt egyszer egy fiú és egy lány, kik boldogok voltak nagyon, szerették egymást, kézen fogva sétáltak a napon. Sokszor elképzelték mi lesz ha felnőnek, soha nem válnak el, örökre együtt lesznek. Szerelmük olyan volt, mint egy csodaszép mese, mindenük megvolt ami csak kellett az életbe. Történt egyszer, hogy a fiú kapott egy levelet, harcolni hívták, el innen nagyon messze. A fiú nem akarta itt hagyni az egész életét, de elhatározta hogy harcolni fog a hazáért s szerelméért. Mikor a lány ezt megtudta, sírt s zokogott, féltette a fiút, nagyon szomorú volt. Eljött a nap, mikor a fiúnak mennie kellett, mindenkit itt kellett hagynia kit kedvelt s szeretett. Elbúcsúzott tőlük, míg a lányhoz ért, gyengéden átölte, s suttogva csókot kért. Kint ültek a csillagok előtt előző este, s választottak egyet, mely a legfényesebb. Így szólt a fiú: Ha látod, hogy e csillag lehullik, tudd hogy én már nem létezem! A lány megint csak sírt, könny csillogott gyönyörű szemeiben. Mikor aztán a fiú a háborúba odaért, harcolt, s ezt csak egyedül a szerelméért. Mindig ott lebegett előtte a lány meseszép arca, a gyönyörű szép szeme, s csillogó ajka. Lement a nap, majd feljött a hold, a fiú még mindig csak harcolt és harcolt. Belenyilallt valami fájdalom, elsötétült minden, érezte hogy vége most már, már fájdalmat sem érzett. Látta magát ahogy fekszik a sötét ég alatt, a lányra gondolt s közben mosolygott arca. Lepergett előtte az egész élete, mikor még boldog volt, mikor a lányt érintette. Közben a lány otthon ült az ablakban, s folyamatosan csak azt az egy csillagot bámulta. Látta amint lehullik szikrázva, érezte szívében az égető fájdalmat. Tudta, hogy a fiú már nem létezik többé, elővett egy kést, s karcolgatta a kezét. Először csak karcolgatta, majd mélyen belevágta, előtte is lepergett minden, az öröm s bánat. Végül mindketten felértek az égbe, s ott folytatták együtt a csodaszép életet. Tán még most is ott vannak az égben, s együtt élnek majd örökre a szerelemben!

♥ ELAKARTAM MONDANI... ♥

Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét. Ő rám néz, és mosolyog. De Ő nem úgy néz rám, Ő csak az úgymond \"legjobb barátom\". Vége az órának, vége a napnak, Ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, Ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi! Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom. Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír. Sír, mert szakított a barátjával Én megvigasztalom, ő átölel érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barát legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog... Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefon. És megkapom a szörnyű hírt... Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Már nem mosolyog rám, és már nem is kapok tőle puszit... El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt. Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: \" Rám mosolyog, az arcára nyomok egy puszit... El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom...\"

♥ SÍRIG TARTÓ SZERELEM ♥

A sötét utcán egy leány sétál, s egy fiúra gondol ki mást ölel át. A mai reggelen még nem sejtette, hogy estére magányos lesz szíve. Milyen szép volt, reggel a nap ragyogott, s most már halványan ragyognak a csillagok. Már reggel várta az esti találkozást, nem sejtve, hogy az okoz neki szomorú csalódást. S mikor elindult arca vidám; nem gondolt rá, hogy talán ez lesz az utolsó délután. Egy órát várt a fiúra reménykedve, félve, de szíve megsúgta, hogy hűtlen szeretője. Mikor a fiú megjött, a lány vidáman borult nyakába. A fiú csak köszönt és nem mosolygott a lányra. A lány már érezte, hogy valami elkopott a fiú szeméből. A fiú hideg volt és csak ennyit szólt: -Nem. A lány csak ült és önmagában, némán, halkan mondta: -De én szeretem! Mikor a lány búcsúcsókért könyörgött, a fiú hátat fordított, s még el se köszönt. A lány még sokáig nézte, hátha visszanéz. Szerette volna még utoljára látni szép szemét. A fiú csak ment, és nem nézett hátra, nem törődött azzal, hogy a lány imádja. Most este van, a lány egyedül sétál, a fiúra gondol, ki nem nézett hátra. Szeretett volna örülni és feledni mindent. De a fiú szavától elkezdett sírni. Folytak a könnyei és nem gondolt másra csak a srácra, ki őt nem imádja. Ment az utcán és nem nézett se, előre se hátra, elszántan gondolt a nyugodt halálra: ha meghalna mindent elfeledne. Lassan de biztosan kiért az állomásra, onnan indult félve a halálba. Mikor a vonat alá ugrott nem érezte a fájdalmat. Elhallgatott örökre. Másnap a fiúhoz egy levél érkezett: "Szeretlek". Míg a fiú a levelet olvasta rájött, hogy nem tudja a lánytól elszakítani a szívét. S csak most érzett igazán megbánást. Lassan csordult a könnycsepp az arcán, és ő is elment az állomásra. Halála előtt megírta, hogy a lánnyal egy sírba temessék. A keresztre csak ennyit írjanak: EGYSZER VOLT EGY LÁNY,AKI HALÁLOSAN SZERETETT EGY FIÚT, AKI KÉSŐN ÉRTETTE MEG, HOGY VAN OLYAN SZERELEM, AMELY A SÍRIG TART!!!!

♥ AZ UTOLSÓ ANGYAL ♥

Egy angyal repül fent az égen, Ott repül magányosan már nagyon-nagyon régen. De már alig repül, alig van ereje, A végső búcsújának talán épp itt az ideje. Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek, Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek. S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték: Hiszen megalázták, eldobták, s elfeledték. Most ez az angyal összetörten száll, Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál. Inkább a pokol tüzében kárhozna el, Hiszen a szív melyért élt már nem felel. Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog, Azért a valakiért aki érte már nem zokog. Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet, S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet. A kislány imádta a fiút, érte élt, Mindent ettől a fiútól várt, s remélt. Vakon bízott benne, hitt neki, Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni. Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba, Melyből lett e keserű tragédia. Nem lehet tudni milyen nap is volt, Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold. Besütött egy rideg sziklaszirtbe, A sötét sziklaszirt legzugabb részébe. Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette, Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette. Halott lett a lány, hisz belehalt abba, Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta. Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte: Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette. Elküldte a fiú egy szomorú délután, Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább. A telefonban áradtak a fiúból a szavak, Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak. Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége, Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe: "Eldobott engem, nem kellek már neki, De mondd Istenem, mit ártottam én neki? Én mindig hűen szerettem, Akármerre is járt soha sem feledtem. Életemet adtam volna akármikor érte, Hogy végre örökre az eszébe vésse, Hogy mindenkinél többet jelent nekem, S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem. Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját, A teste minden zegzugát, s arca mesés báját. Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam, De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam. Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki, Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni. Mondd Uram mit vétettem? Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!" S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót, Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót. Rohant a sötét utcán, futott a semmibe, Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme. A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát, A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát. Csak futott, futott, mindig előre, Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe. Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás, Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás. Éjszaka volt már, csendes volt a táj, Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt. Éjszaka volt már, rideg volt a táj, Lelke rohanó álmának múló hangja szállt. Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden, Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen. Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe, Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre. Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap, Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy. Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta, Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta. Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát, A komor égből hópelyhek zuhantak alá. Csak estek és estek szakadatlan, S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan. Fehér lepel lepte be a tájat, Nem volt az más, mint angyalszárnyak. Tiszta volt minden, csendes és élő. Egy kivétel köztük épp ő. Csendesen kullogott a sötét magányban, Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában. Kiáll a sziklaszirt szélére, Könnyei folynak szüntelenül képére. Néhány perc még, S végre eljön a csodás vég. Halkan elkezd esni az eső, Szomorú az ég, épp ahogy ő. Véget ér a szírt, nincs tovább, Egy szenvedő test zuhan alább. Törött szárnyából hullnak a tollak, Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak. S az utolsó valódi angyalról, Aki soha többé nem kért a "jóból"... De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval? Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal. Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol, Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol. Hiába kérdezett ő bárkit, Nem tudtak a lányról semmit. Pánikba esett hirtelen, Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen. A telefonom csörgött, s kiírta a neved, Sokáig néztem, ám most félrefigyelek. Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul, - "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul. A szakadó esőben nevemet kiáltoztad, A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb. Én halkan súgtam: "Itt vagyok" Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod. Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja, -"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja. Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér, Ám engem a halál szorítása hamarosan elér. S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt, Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz. Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült, Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült. Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant, S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant. Mindenhol apró tollpihék és vércseppek, Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek. A távolból alakok futnak, egyre közelednek, Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek. A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek, Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet. Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj, Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály. Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg, Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt. Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait, A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait. A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni, Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni. Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét, Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét. Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem, Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..." S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett, Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett. Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek, Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet. A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett, S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett. Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni, Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni. Múlnak az évek, a távoli hang halkul, Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul. De egy dolog örök és ez soha nem vész el, Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el! De nem is tudná már sohasem feledni, Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni, Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt, Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt. Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni, Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni. Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned, Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved. Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj, Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már. A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra, Hisz nagyon fájna neki amit ott látna...

♥ KÉSŐN JÖTT RÁ... ♥

Volt egyszer egy kislány, egy szép fiút szeretett,de a fiú őt megcsalta, s könnyen nevetett. A kislány őt csak egyre várta, visszavárta kedvesét, de a fiú nemrég másnak adta a szívét. A kislány már nem tudott várni, a szép fiú nem jött el, ki kell a sínekre állni, hogy a vonat üsse el. Közeledik a gyors vonat, a kislány már tétovál, -Hátha holnap eljön még is, hátha újra vár- ...A gyorsvonat gyorsan fékez, megcsikordul a fék s egy - kettőre kitódul a sok-sok kíváncsi nép. A tömegben jön egy fiú, lesüti kék szemét, rápillant a kislányra s felismeri kedvesét. A kislány rápillant, kinyújtja két kezét, szomorúan néz rá, s felismeri kedvesét. -Tudtam, hogy eljössz egyszer, nem hiába mondtam én, most már tudom, mégis szeretsz, még is te vagy az enyém.- Lehanyatlik a lány feje, lehunyja két szemét s mire az orvos megérkezett a kislány már nem élt. A tömegből jön egy lányka, átfogja a fiú derekát, majd kedvesen szol hozzá. -Menjünk kedvesem tovább. -Nem megyek én innen tovább- szólt a fiú csendesen- őt szerettem tiszta szívből, ő volt az én kedvesem.

Oldal: ♥Történetek..♥~
Cintii oldala :'$ Érzelem humor vegyesen:$ :D - © 2008 - 2025 - mindenfelekiiras.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat